A közönség akkor nevet, ha te belehalsz – interjú Őze Áronnal

Mit gondol, miért lehet nagy siker ma is Feydeau darabja egy jó rendezésben? Mit szólít meg a nézőben? 

Legfőkébben a rekeszizmait (nevet). Feydeau a vígjáték nagymestere, vígjátékai pedig a műfaj magasiskoláját jelentik. Épp azért iszonyatosan nehéz jól Feydeau-karaktert játszani, mert nem kíméli a színészt. De jól teszi: ne is kímélje! Én több tragédiában, szatirikus játékban, komolyabb hangvételű darabban játszottam és játszom most is, mint kimondott vígjátékban.  

Milyen kihívásokat jelentett a műfaji váltás, illetve a dupla főszerep?

A kiinduló pontja ugyanaz, ugyanúgy kell készülni, próbálni, felépíteni, hozzáállni, e tekintetben tehát nincs lényegi különbség egy Shakespeare tragédia nagy szerepéhez képest. Sőt: mindez Feydeau-nál, és így konkrétan a Bolha a fülbe című darabnál tetézve van. Iszonyatos szakmai tudás kell hozzá: míg egy véres tragédiában vagy egy pszichodrámában “el lehet kicsit kenni” ezt-azt-amazt, úgy értve, hogy egy szélsőséges karakternél a színész megtarthatja a saját ritmusát, tehát több lehetősége van egyik állapotból a másikba kerülni, öntörvényűbbnek lenni, addig egy vígjátékban a legjobb bohóctréfák pontosságával kell dolgozni. Ez egy nagy ritmusjáték is Feydeau-nál. Ha a tréfa nem pontos, életveszélyessé válik, és az egész előadás nem fog működni. Feydeau vígjátékai ráadásul tömve vannak akrobatikával, ami nem csak lelki akrobatikát, hanem fizikálisat, azaz börleszket is jelent, aminek a kulcsa szintén a ritmus. Ezért nagyon kell tudni a szakmát hozzá, amit a nagy öregektől lehetett megtanulni, olyanoktól, mint a mi esetünkben például Sinkovits Imre és a többiek a Nemzetiben. Emlékszem, takarásban álltunk a próbaidőszak közben, dőlt rólunk a víz a kollégákkal, és összenéztünk, általában drámákat játszó kollégákkal, és elhangzott az a költői kérdés a nagy lihegés közepette, hogy “huhh… hát ez a könnyű műfaj?” (nevet). Itt nem lehet csalni. Ha csalsz, lezuhansz, védőháló nélkül. Itt nincs mese. Az úgynevezett könnyű műfaj Feydeau esetében tehát piszok nehéz, és épp ettől fantasztikus élmény. Én most játszom Feydeaut először, rögtön egy ekkora szerepben, de nem is a két karaktert megformálása a nehéz, mert ahhoz meg vannak írva a szituációk. Arról a szerző gondoskodott, hogy azok külön legyenek választva. Ott csak fel kell építeni szépen mindkettőt külön. De hogy egyikből a másikba, másikból az egyikbe kell ugrálni úgy, hogy egy pillanatra se üljön le a darab, hogy az egésznek legyen ritmusa, ami nincs túlspilázva, az játékigényben néha messze túltesz egy-egy komoly tragédián. Szűcs Gábor, a darab rendezője ismeri ezt a műfajt, és mindezt pontosan tudja. És épp ezt kérte számon ettől a csapattól: a ritmust, a koreográfiát. És teljesen igaza is volt, mert végül átharaptuk, megéreztük, és azt gondolom, hogy remekül működik a ritmus, és sikerült rátalálni arra a lelki frissességre,  arra az idegrendszeri kihegyezettségre, ami egy kimagasló Feydeau előadáshoz kell. Ebből a szempontból Feydeaut játszani teljesen azonos egy Shakespeare-rel, Csehovval, vagy Dürenmat. És ez nekem egy irgalmatlan nagy kirándulás, egy hatalmas tanulság, és hálás vagyok érte. Mert itt is bizonyításra lel, hogy ez nem egy gagyi műfaj. Persze, van olyan is, kabarénak hívják, de az igazán jól megírt vígjátékok kőkemény munkát igényelnek. A prózaisok és drámaisok hajlamosak öntelten lenézni a könnyű műfajt, és akkor itt ez a Feydeau, ami az egész csapatot elképesztően megdolgoztatta – és akkor ebben a darabban még csak nem is kellett énekelni vagy táncolni! (nevet) 

Milyen volt a próbafolyamat?

Nagyon kemény időszak volt, ez volt az évadunk első bemutatója, koprodukcióban az Aktor Produkcióval. Egyből nyár után estünk bele, előtte nyár elején két hétig rendelkezőpróbák voltak. Szűcs Gábor már akkor terelt minket a feszesség. És a próbákon kiderült, hogy a Bolha a fülbe lényege, hogy véresen komolyan kell venni (nevet). A közönség akkor nevet, ha te belehalsz az összes hülyeségbe. Ha ott halsz meg, izzadsz, sírsz, semmisülsz meg, azt imádja a néző. Tehát ilyen szempontból szadista. És nagyon érdekes, hogy attól még, hogy vígjátékot játszunk, nem szabad nevettetni, bohóckodni. Ezt a törekvést el kell felejteni. A szituációkban kell maximálisan benne lenni, feszített idegrendszeri jelenléttel és átéléssel. Ha a nézőt nevettetni akarjuk, azért se nevet. Tehát ilyen szempontból bosszúálló is. Imádom a nézőket, értük csináljuk, hozzájuk szól az összes kimondott mondatunk (nevet)!

És célba is érnek, hiszen kivétel nélkül mindig telt házzal fut az előadás. 

Így van! Újváros egy 40 ezres város, ebből a lakosok 10-12 százaléka jár színházba. 4-5000 nézőt biztos be fog vonni az előadás, és ez nálunk már hatalmas sikernek számít. Én korábban mindig repertoárszínházban dolgoztam, tehát a szívem szakad meg, ahányszor egy előadást le kell vennünk a műsorról. Én nem ebben nőttem fel. Az Aktorral való koprodukciós kapcsolat épp arról szól, hogy miután kijátszottuk Dunaújvárosban, tovább tudjuk vinni az előadásokat. Így az nem egy raktárba kerül, hanem kiajánljuk megyén kívülre, fesztiválokra, amire szép számban kapunk meghívásokat is. Így az előadás második életre kelhet – ezt a működőképes rendszert kezdtük el megvalósítani az Aktorral karöltve. És a jövőre nézve is komoly terveink vannak: minden évad elején van egy közös produkció. Ilyen szempontból mi is az Aktor társulati tagjai vagyunk. A nyár végéig még 30 előadást le fogunk játszani a Bolhából az ország különböző pontjain. A csapat készen áll rá, és nagy örömmel tesszük, mert imádjuk játszani. Az együttműködést a Bartók Kamaraszínház és az Aktor Produkció között pedig folytatni fogjuk. Megettük a pudingot, és ízlett mindenkinek, tehát évadonként egy ilyen előadással” mindenképpen tervezünk, és örömmel kelünk útra. Amikor a Bartók élére kerültem, elmondtam, hogy nekünk nem az a dolgunk, hogy utaztassunk előadásokat, hanem hogy helyben játszunk, és a Bartókból egy profin működő, kiemelt társulatú kőszínház legyen. De ha a műsorrendbe befér egy ilyen turné, akkor boldogok vagyunk, és örömmel teszünk neki eleget. Illetve az évad végén indul a hajrá: nyáron számos szabadtéri színpadra is ellátogatunk majd az Aktor égisze alatt. 

Hogy látod a Bartók helyzetét, a társulat alakulását? Milyen kitűzött céljaid voltak, amikor indultál a színházért, és hogy látod, azok megvalósulnak?

Nagyon szeretem a Bartók Kamaraszínházat, és úgy érzem, mostanra, a negyedik évadomra már túl vagyunk az ismerkedésen. Most már elég sok minden történt ahhoz, hogy mindenki “megtanulja” a másikat. A színházcsinálás egy nagy, kollektív csapatjáték – nincs mese. Egy hierarchikusan felépített csapatjáték, de mégiscsak csapatjáték. Az én fenekemet csak azért szúrja néha ez a piramiscsúcs, mert inkább a felelősség részét tartom fontosnak, és nem a hatalmit. Szerencsére a társulattal mostanra már szemvillanásokból is értjük egymást, és ez nagyon jó. A következő évad után szeretnék indulni még egy ciklusra, de összesen maximum kettőt-hármat tartok egészségesnek. Ennek több oka is van: nem szabad az embernek a saját mellszobrát elkezdeni kifaragni, hiúsági kérdést csinálnia a színházvezetésből, nem szabad azt gondolnia, hogy a színház az övé, és nem a közönségé, a városé, a fenntartóé. Egyrészt sok ilyen betegség bukkanhat elő, másrészt ennyi idő alatt az ember pszichésen bele is fárad. De a következő ciklusra még benevezek: a társulat egyre erősebb, és bár még nincs állandó, tehát közalkalmazotti jogviszonnyal rendelkező tagokból álló társulatunk, a csapat állandó egyeztetési szempontból is. Nagyon sok a volt magyaros (Pesti Magyar színház – a szerk.) kolléga, akik az életemben újra felbukkantak, és ez nagyon megtisztelő. Meg jól is esik. A társulat másik része a régi bartókosok áll, akik már az előző vezetés alatt, sőt, már azelőtt is itt dolgoztak – rájuk is próbálok nagyon vigyázni, hiszen oszlopos tagjai a társulatnak. A cél pedig az, hogy a második ciklus végére elérjük azt, hogy 10-12 fős állandó társulattal rendelkezzünk, tehát ennyi leszerződtetett közalkalmazottunk legyen, akik ebből a munkából biztonsággal meg is tudnak élni. Hiszek benne, hogy ez sikerülni is fog. 

És mi lesz utána? A második vagy harmadik ciklus után.

Nyugdíj! (nevet.) Az ötvenet taposom, és nem feltétlenül vágyom vezetésre. Izgalmas munka, szép misszió, de nagyon stresszes, és sok esetben pedagógia-hivatali munka. Én el sem tudnám képzelni, hogy közben nem dolgozom színészként, rendezőként, úgy biztosan nem tudnám csinálni, hogy nem végzek alkotóművészeti munkát. Amikor igazgatok, elementárisan vágyom rá, hogy játsszak, rendezzek, mert szó szerint akkor pihenem ki magam. Ez a fajta repülés nekem nagyon hiányzik. Az igazgatás nekem munka, ami egy megpályázott ciklusról szól, és aminek van egy eleje, közepe, vége. 

Ezt illik felelősen végigcsinálni: én például a kollégáimmal évadonként egyszer előveszem a pályázatot, és szépen végigmegyünk rajta, hogy mindent teljesítettünk-e, amit vállaltunk. Visszamegyünk az origóhoz, amikor még lelkesek voltunk, amikor még álmodtunk, amikor még nagyon lelkesek voltunk (nevet). És iszonyatosan jó visszatérni hozzá: ilyenkor az ember kicsit megtisztul, és olyan dolgokra lát rá újra, olyan dolgokkal szembesül, amit a szürke hétköznapokban talán már elfelejtett, vagy észre sem vett. És ez a vezetés nagyon fontos része lenne minden vezető számára. A vezetés számomra munka, küldetés, de a hivatásom a színészet és a rendezés. Az egy életre szól. Abból nem lehet kijönni sem nyugdíjjal, sem lejárt ciklussal, se pályázati időszak végével. Az valahol egész máshol van az életemben. A ciklusaim végén akkor lennék boldog, ha egy erős és biztonságban működő, fix társulata lenne a Bartóknak, és úgy működne, ahogy most működik – most minden nagyon rendben van a fenntartó részéről is. Egy megyében, egy régióban egyedüliként színházat csinálni egészen más, mint a harmincsokadikként Budapesten. Ezt én ott megtapasztaltam. A vidéki színházak ilyen szempontból kegyelt helyzetben vannak: nem kell egy előírt szempont alapján megtervezni az évadot, a működéseket, hanem több műfajból lehet színházat csinálni. Ez a színház 12 éve még befogadó épület volt csupán – ehhez képest most öles léptekkel haladunk a felé, hogy a Bartók  egy erős, igazán jó, profin működő, erős saját repertoárú, állandó társulattal rendelkező kőszínház legyen, amit a megyében, a régióban mindenki magáénak érez. Folyamatosan kapunk meghívásokat fesztiválokra, a Ványa bácsival a POSZT-on ott voltunk, ahogy a Vidéki Színházak Fesztiválján is, egy nemzetközi fesztivál első díját hoztuk el, turnéztunk vele Japánban, játszottuk Tokióban, Londonban, Madridban – gondoljunk csak bele – mindezt egy negyvenezres kisváros színházában hoztuk létre – azért ez nem rossz szerintem. A jó vidéki színház a nézők számára A Színház. Akkor lennék boldog, ha mire befejezem, a régióban mi lennénk A Színház. Nem állunk rosszul, mert a magyar ember nem szokott le a kultúráról, művészet és értékszerető, és hiába ömlik a szenny a televízióból, a színházak tele vannak, ez a tíz százalék kitart, és mindig fogyasztani fogja a magaskultúrát. Ha pedig mire nyugdíjba megyek, a lakosság 10 százaléka helyett 15 járna színházba, már indiántáncot járnék örömömben (nevet).